G                  D          Em

Rád gondolok és a sírás fojtogat.

                         D         C

Ha behunyom szemem, még látom arcodat.

          G                 C        D

Hallom a hangod, s érzem az illatod.

Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.

Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,

Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.

C                      D              H

Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,

                 Em               C

És feledni hogy mennyire szerettelek,

                D                Ebm

Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,

                 D                   C            G

S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,

              C                 D   Am  D

Mert feledni téged hogy tudlak ééén.

G                  D          Em

Rád gondolok és a sírás fojtogat.

Szeretném újra simogatni az arcodat.

Szeretném újra fogni a két kezed.

Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.

Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,

Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.

Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,

És feledni hogy mennyire szerettelek,

Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,

S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,

Mert feledni téged hogy tudlak én.

     C                    G               Am

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,

    G               F               Em

És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,

                       F

hogy jobb lesz majd a holnapom.

   G                   C

De ez csak álom nem valóság,

     G                    Am

mert nekem nem jutott már más,

        Em      F           Em

csak a fájdalom és a bús magány.

           F          G

Ez lett a végzetem nekem.

     C                    G               F

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,

És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,

hogy jobb lesz majd a holnapom.

De ez csak álom nem valóság,

mert nekem nem jutott már más,

csak a fájdalom és a bús magány.

Ez lett a végzetem nekem.

Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,

És feledni hogy mennyire szerettelek,

Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,

S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,

Mert feledni téged hogy tudlak én.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,

És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,

hogy jobb lesz majd a holnapom.

De ez csak álom nem valóság,

mert nekem nem jutott már más,

csak a fájdalom és a bús magány.

Ez lett a végzetem nekem.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,

És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,

hogy jobb lesz majd a holnapom.

De ez csak álom nem valóság,

mert nekem nem jutott már más,

csak a fájdalom és a bús magány.

Ez lett a végzetem nekem.